[ a könyvtippet írta Agnes Rapai ] Amikor Kertész Imre 2002. -ben megkapta a Nobel-díjat, majd kiugrottunk a bõrünkbõl, nõvéremre néztem, az õ szeme is elhomályosult a meghatottságtól, csak anyu - aki Auschwitz óta nem tud sírni - fogadta méltósággal teli nyugalommal a hírt...

Köves Gyuri útját követhetjük végig, a sárgacsillagos "normális" hétköznapoktól a rabruhás abszurditásig, a haláltáborok elviselhetetlen rendjéhez kell igazodnunk, hozzászokni ahhoz, ami elkerülhetetlen.

A regény lineáris szerkezete arra kényszerít, hogy átéljük a fõhõssel a koncentrációs táborok heteit, napjait, óráit, perceit, azt a reménytelennek feltûnõ vállalkozást, amely az idõvel való küzdelmet jelenti. Rettentõ harc ez, az életben maradásért; kinek-kinek megvan a maga stratégiája: egyik ad, másik elvesz. De ítélkezni senki fölött nem lehet ott, ahol erkölcsrõl beszélni már lehetetlen.

A sorstalanság abban különbözik a hasonló témájú regényektõl, hogy egy kamasz fiú brutális õszinteségével ír a történtekrõl, elkerüli a szentimentalizmus csapdáját, és nem hajlandó fölmenteni magát. Mert a legképtelenebb helyzetben is lehet másképp dönteni, mondja a fõhõs, ameddig lépni tud az ember, nem adhatja föl a szabad akaratot, hogy jobbra is léphet meg balra is. Még akkor sem adhatja meg magát, ha a szabadság már csak illékony káprázatnak tûnik.

[ infó ] Kertész, Imre: Sorstalanság. Magvetõ, Budapest 2002 . ISBN: 963 14 2164 3.