[ a könyvtippet írta Németh Zoltán ] 1989 nyarán, 19 évesen olvastam elõször ezt a könyvet a dunaszerdahelyi Slovlik üzemében, ahol elsõéves egyetemistaként kötelezõ nyári munkatáborban vettem részt. Semmi más dolgom nem volt, mint a hatalmas keverõedényeket vízzel engedni föl, ötvenkilós zsákokból cukrot és egyéb tartósító- és ízesítõszereket szórni bele, bekapcsolni a hatalmas turbinákat, 90 fokra melegíteni az egész masszát, majd leengedni a befõttek édeskés leveként. A gyár félhomályos padlásterében heverésztem egész nap, fölöttem állítólag patkányok szaladgáltak a mestergerendákon (én egyet sem láttam) – ideális helyszín, idõpont és életkor a huszonnégy éves korában elhunyt Isidore Ducasse különös, borzongató prózaversének (?) olvasásához. A szürrealizmus elõfutára, Rimbaud méltó párja, kegyetlen, látomásos költõ. Érzékenysége és igazságszeretete a gonoszság és a téboly példáival döbbenti meg az olvasót. Viszont az is igaz, amit a szerzõ könyve elején ír: „Nem kívánatos, hogy mindenki elolvassa a most következõ oldalakat: e fanyar gyümölcsöt csak kevesen ízlelhetik veszélytelen. Nos hát, félénk lélek, még mielõtt beljebb merészkednél a felderítetlen pusztába, fordulj vissza, és ne jöjj tovább!”

[ infó ] Lautréamont, : Maldoror énekei. Európa Könyvkiadó, Budapest 1988 .