[ a könyvtippet írta Forgács Zsuzsa ] Súlyos kérdéseket vet fel az emberi és állati lét közti határok átlépésének értelmérõl és felelõsségérõl Robert Franklin Leslie A medvék és én címû könyvében.

Ha egy idõs nõsténymedve nekiáll könyörögni nekünk a vadonban, hogy fogadjuk örökbe lelõtt medvetársnõje három elárvult medvebocsát, jogunk van e (illetõleg van e értelme, és egyáltalán lehetséges e) beleavatkozni a természet rendjébe és oltalmunkba venni a kicsiket, megpróbálva önállóságra, önellátásra nevelni õket, hogy aztán felnõtt korukban végleg szabadjára engedjük õket? Vagy ez egy reménytelen vágyálom, hiszen közben oly szorossá fûzõdik a barátság, hogy elszakadni többé nem lehet, és a legnagyobb igyekezettel sem fogjuk tudni teljes függetlenségre nevelni õket, mert a medve vadonbeli életben maradásának elengedhetetlen feltétele például, hogy rettegjen az embertõl, az ember puskájától, vadcsapdáitól, és ne tanulja el tõle szórakozásait, élvezeteit, következésképpen ne akarja ellopni egy kis kedélyes csónakázásra semmilyen arra vetõdõ ismeretlen a csónakját, mert az esetleg el találja sütni fegyverét…

Robert Franklin Leslie bûnbánóan bevallja, hogy még akkor is ragaszkodott teljes tüdõbõl kétévesnél is nagyobb medvéihez, mikor azok már 200 kilósok voltak, és ha valami nem tetszett nekik szimplán ráültek nevelõapjukra miheztartás végett.

Elkerülhetõ lett volna a könyv végére bekövetkezõ tragédiasorozat, ha nem fogadja be a kicsiket az idõs nõsténymedve könyörgésére? Vagy épp ellenkezõleg, teljesen máshonnan kell nézzük a történetet, fõhõsünk adott nekik és magának ajándékba két boldog, közösen végigmulatott nyarat, tavaszt és két biztonságban átaludt telet a vadonban, hiszen védtelen medvebocsokként napokon belül felfalták volna õket az erõsebb állatok.

[ infó ] Leslie, Robert Franklin: A medvék és én. Gondolat, Budapest 1981 .