[ a könyvtippet írta Elekes Dóra ] Oravecz Imre 1972. szeptember címû prózavers-regényének egymondatos fejezetei eleinte egy szerelem történetének epizódjait látszanak felidézni. Ahogy azonban megyünk elõre a szövegben, egyre gyanúsabbá válik, hogy a történet, amelynek történet-szerûségét egyedül a „lírai én” önazonosságát sugalló grammatikai egyes szám elsõ személy biztosítja, valójában csupán véletlenszerûen egymás mellé helyezett emlékfoszlányok sora, és ezeket csupán a befogadói képzelet gyúrhatja össze történetté. Ahogy aztán még tovább megyünk az olvasásban, lassan azt is megértjük, hogy sem az egymás után sorjázó lírai „én”-ek, sem pedig annak „ellenlábasai”, az ezernyi nõdarabból összegyúrt nõk között nincs folytonosság, és hogy az 1972. szeptember nem egy szerelem, de még csak nem is több szerelem története, hanem az emlékezésé, pontosabban szólva annak kudarcáé, a felejtésé. A kötet második felében az emlékezet kitüntetett helyét lassan a képzelet veszi át, és amikor ez sem bizonyul elégséges fogódzónak, akkor következik a beismerés: „nem tudlak elképzelni”. Ezután már csak a jelen marad, a kézzel fogható, gyakorlatias hétköznapok, meg a szikrázó hó, meg a várakozás arra, amikor már „nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövõ lesz, szép és könyörtelen.”

[ infó ] Oravecz, Imre: 1972. szeptember. Pesti szalon, Budapest 1993 .