[ a könyvtippet írta Molnár Miklós ] (Irdatlanul ildomtalan és aránytévesztõ dolog volna, ha e sorok csekély érdemû írója a saját fotográfiája csücskébe biggyesztené be ama könyv borítóját, melyet most kommendálni szeretne néhány szóval.)
Süvölvény éveimben, melyek legalább negyvenéves koromig eltartottak, meglehetõsen viszolyogtam a tanító bácsis szigorától, szájbarágós pátoszától, a nemzeti trágyadomb tetején való kukorékolásaitól. De ahogy taszigálódom rá Kháron ladikjára, egyre erõsebb a vonzása. Apró lépésenként térek meg hozzá, töredelmes szívvel, mintha tékozló fia volnék. Azon kapom magam, hogy jólesik hosszasan a szemébe néznem (kiraktam a képét képernyõvédõnek). Sok egyéb közt muszáj egyetértenem vele abban is, hogy az írói hivatás végsõ célja és értelme: „közvetlen vigaszt és távoli reményt nyújtani, örömet szerezni már-már gyógyíthatatlan szenvedõknek is, fölemelni a lelket, mindenekelõtt és minden mélységbõl”. Úgy látom ma már, hogy az Iskola a határon mellett a legjobb magyar regényt, sõt az egyik legfontosabb magyar könyvet a huszadik században õ írta, az a címe, hogy Puszták népe. Minél gyakrabban olvasom a mûveit, fõként a prózáját, minél többször lapozom át 1902-tõl 1983-ig tartó életének, ennek a szenvedélyes, tanúságtevõ, grandiózusan munkás életnek a képi dokumentumait, és hagyom, hogy hasson rám a szép besenyõ fejérõl sugárzó törzsfõi büszkeség, a „szabadság gõgje”, annál jobban megtapasztalom, hogy nagy dolgok tudója volt õ, tiszteletre méltó törzsi fejedelem, vagy talán táltos is, aki nem hal meg, hanem – noha több mint húsz éve eltûnt a szemünk elõl – velünk marad, mert hû volt magához, hû volt a rá bízott talentumokhoz, s olyanokat alkotott, amiken nem fog a halál… „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészült, az élethez áll.”

[ infó ] Illyés, Gyuláné: Illyés Gyula élete képekben. Gondolat, Budapest 1982 .