[ a könyvtippet írta Forgács Zsuzsa ] Tizenkét éves voltam, mikor elõször nyúltam Beauvoirhoz. Kényszerûségbõl. Egyszerûen nem maradt más olvasnivaló a családi könyvtárban. Bátyám ágyán hevert. Sokszor felemeltem undorodva a könyvet és eldobtam. Újra meg újra végigböngésztem a könyvespolcokat, másodszor harmadszor olvasva el egy-egy kötetet, hogy az Egy jóházból való úrilány emlékei -t megkerülhessem. Kinek juthatott eszébe az a beláthatatlan ostobaság, hogy drága pénzen lefordítsa és kinyomtassa egy burzsoá nõ gyerekkori élményeit? Micsoda pazarlás! Én magától értetõdõen a proletárnõk heroikus életébe szerettem volna alámerülni.
Könyvespolcunk eközben lerágva, velõkig szopogatva. Kiéhezett kányaként köröztem Beauvoir könyve fölött, aztán belenéztem és fájdalmasan, megégetett nyelvvel felszisszentem. Micsoda banális úri allûr Párizsban születni és felnõni, ahol az utcákat még mindig úgy hívják, ahogy Balzac könyveiben. Milyen úri kiváltság a világ önkényesen kinevezett kulturális közepében bölcsességeket köhögni, és tutira venni, hogy mi itt Keleten a nagy osztályharc közepén majd vesszük a fáradságot és elolvassuk. Aztán nem bírtam tovább betû nélkül. Üresjáratban voltam. Odakint magatehetetlen, olvadt betonú nyár vonszolódott. Gyûlöltem a végeérhetetlen városi nyarakat. A port, a koszt, a menetrend-nélküliséget. Nem volt mi ellen lázongani, nem volt minek nekifeszülni. Nem volt kerete a szenvedésnek. A barátnõk szétröppentek és nekem egyedül, támasz nélkül kellett szembenéznem a létezés alapkérdéseivel. Hónom alá csaptam Beauvoirt és felvonultam a kráterbe, a Tabánba. Osztályárulásomat az ellenséges hadállások tanulmányozásának szükségességével indokoltam.
Ettõl kezdve Beauvoir könyvét havonta egyszer-kétszer elolvastam, hogy egyre kifinomultabban értsem ellenszenvemet. Foglyává váltam. Mint a szarvassá változott vadászfiúk az erdõn Bartók megzenésítésében.
Az Egy jóházból való úrilány emlékei persze a ‘jóházból való úrilányság’, a Tekintély, a Konvenciók, a Hierarchia, Isten, és a szexuális tabuk elleni lázadásról szól. Beauvoir öneszmélésének története ez, melyet a szerzõ természettudományos pontossággal (és dokumentációval) tár fel. A polgárság-alsóbb néposztályok egymás elleni küzdelme persze õt sem hagyta nyugodni. Lehet e polgárként egyetemes értékeket képviselnie? Vagy ki kell lépnie osztályából és hátrahagyni mindent, ami oly a kedves a szívének: a polgári kultúra összes kényelmét, szépségét és kellékeit? Beauvoir könyve egyúttal a nagy barátság könyve is. Tíz eves korában ismerkedik meg Zazával, aki padtársa lesz az iskolában, ettõl kezdve kicsi intellektuális és érzelmi szigetet jelentenek egymás számára, melyre gyakran úsznak ki, és ahonnan együtt tekintenek vissza, és értelmezik a hátrahagyott hol ellenséges, hol baráti világot. Aztán 12 éves barátságuk - azaz felnövekedésük története és maga a könyv is - Zaza váratlan halálával ér véget: ”Sokáig harcoltunk együtt a ránk leselkedõ sors szennye ellen, s én sokáig úgy véltem: az õ halála árán vásároltam meg szabadságomat” – írja a szerzõ.

Beauvoir könyve, melyet saját, rendkívül alapos naplói alapján írt, egyúttal gazdag kultúrtörténeti szöveg is, hiszen száznál több könyvet sorol fel, helyez távlatba és szövegösszefüggésbe (egyúttal persze színház- és mozielõadásokat, zenei estéket, valamint a Sorbonne-on kötött barátságait is bemutatja), melyek hozzájárultak szellemi fejlõdéséhez. Simone de Beauvoir majd 100 éve (1908 -ban) született, de kérdései az emberi létezés értelmérõl, és a saját út megtalálásáról, melyeket serdülõként és fiatal lázadóként vet fel, ma épp oly aktuálisak, mint az õ idejében. Csak a színpad, jelmezek és technika kellékek változtak, az öntudatra eszmélés, útkeresés nyugtalansága és szenvedélye nem.

A mûvet a szerzõ 1958-ban írta, magyarul 1967-ben jelent meg elõször.

[ infó ] Beauvoir, Simone de: Egy jóházból való úrilány emlékei. Európa Könyvkiadó, Budapest/1967 .