[ a könyvtippet írta Angelika Reitzer ] „Számomra nem a nő szerepe a kérdés, hanem a szerelem mibenléte – hogy hogyan szeretünk. […] A szerelem egy műalkotás, és nem hiszem, hogy sokan rendelkeznének a szükséges befogadóképességgel.” Az idézet egy Ingeborg Bachmann-nal készült interjúból származik, 1971-ből. Akkorra levelezése Paul Celan-nal már régen véget ért.  A hatvanas évek elején Celan egzisztenciális válságba került, amely beárnyékolta kettejük viszonyát. Ennek kiváltója a Goll-ügyként ismert vita állt (Yvan Goll özvegye, Claire plágiummal vádolta meg Celant), valamint az a kritika, amely a berlini Tagesspiegelben jelent meg a Sprachgitter verseskötetrőlés amelyet Celan antiszemitának talált. Később, 1970. áprilisában eldobta az életét, a Szajnába ölte magát. Sokáig váratott magára a megjelenés, a jelen kiadást alapos jegyzetelési és szerkesztési munka előzte meg. Úgy is tekinthető, mint a szerelemnek nevezett műalkotás gyakorlata és fogékony bemutatása. Barátság, távolság, félreértések, életveszélyes csalódások – ennek a viszonynak a szintjeit természetüknél fogva nehéz megragadni, mivel az gyakran összekeverednek, sok minden van jelen egyszerre. Nemcsak mint két háború utáni németajkú költő levélváltása jellegzetes, de úgy is, mint drámai irodalmi mű. Az irodalom és az élet összefonódását és keletkezését szemléltetik a levelek, miközben a háború utáni történelem lenyűgöző dokumentumai egyben: Bachnamm, az ausztriai vidékről származó fiatal művész, akinek apja a náci párt tagja volt; és Celan, a hazátlan bukovinai zsidó, akinek családját a koncentrációs táborokban pusztították el. Súly, bűn, hallgatás – ezek levélváltásuk és viszonyuk kulcsszavai. A levelezés során Bachmann hatalmas személyes fejlődést mutat, de meglepű módon még mindig azt a vágyát fejezi ki, hogy azzá váljon, „akivé lett”. Ő az, aki támogatja és gondozza barátját és szeretőjét, aki a gyakorlati dolgok megszervezésében segít, például az utazást a Gruppe 47 (a fontos háború utáni irodalmi mozgalom) találkozójára, habár végül nem hajlandó elfogadni Celan „áldozatát”. „Vége az életemnek, mert az átkelés közben vízbe fulladt” – mondja az álmodó „én” Bachmann regényében, a Malina-ban; és: „ő volt az életem. Jobban szerettem őt, mint a saját életemet.” (Malina: regény, ford. Pete Nóra, Pécs : Jelenkor, 2002.) Az utószóban a szerkesztők a levéltitok és a költemény összefüggését említik. Úgy követhetjük ezt a kísérletet, hogy végül egy valódi új regény tárul fel, amelyben mindkét hang egyszerre hallható. Mi több, Max Frisch Celanhoz szóló, és Gisèle Celan-Lestrange Bachmannnak címzett levelével együtt még érdekesebbnek és lenyűgözőnek bizonyul a mű – és, mindezekkel a hangokkal, elképesztően megindító, sokkal inkább, mint ahogyan várni lehetett ennyi év után.

[ infó ] Paul Celan, Ingeborg Bachmann: Herzzeit. Ingeborg Bachmann – Paul Celan. Der Briefwechsel. (A könyv nyelve: deutsch) Hrsg. v. Bertrand Badiou, Hans Höller u. a.. Suhrkamp, Frankfurt, 2008 . ISBN: 978-3-518-42033-1.
az Robert Walser