[ a könyvtippet írta Balázs Eszter Anna ] „Szédülõs, periferiális, befelé forduló, rajongó, álmatlan, csillagbámész, kövér: miféle hõs az ilyen?” Hát, amilyen Omar Hajjám, a híres költõrõl elnevezett hõse Rushdie-nak, aki csak a szégyentelenséget ismeri. Az Éjfél gyermekei és a Sátáni versek után a Szégyen bár talán kevésbé ismert, mégis varázslatos regény. Varázslatos a szó többszörös értelmében, mert a Pakisztánhoz nagyon is hasonló helyen mesés, irreális, megalázó és romantikus történetek esnek meg. Itt a földrengésrõl azt hiszik, a réseken magukat kipréselõ angyalok okozzák. Egy Q. nevû városkában három leánytestvér (Cshunni, Munni és Bunni) önmagukat örök fogságra ítélve hatalmas házukba temetkeznek, s csupán kétszer engedik be a külvilágot, akkor is azért, hogy fiú gyermeket szüljenek a kiválasztott katonatiszttõl. Lelkük annyira egybeolvad, hogy bár csak egyikük lesz terhes, mégis mindhárman produkálják a tüneteket: a rosszulléttõl egészen a tejtermelésig. Ráni Haidar magányában olyan csodás kendõket szõ, melyrõl a faluban azt beszélik, az emberek életét, sorsát mesélik el. A feleségek minden este összegyûlnek, hogy az egyikük a család történetének végtelen mesélésébe kezdjen.
Ezt a fantasztikus világot, melyet bár a férfiak irányítanak, mégis a nõk prizmáján keresztül ismerhetõ meg igazán és mélyen, Rushdie a legendáriummesélés technikájával teszi elevenné: a tragikus, humoros és bizarr történetek közben állandóan meglódul és összezavarodik az elbeszélõ, s csak egyre bogozza össze és ki a szégyen és a szégyentelenség által szõtt mesehálót.

[ infó ] rushdie, salman: Szégyen. Európa Könyvkiadó, Budapest 1999 .