[ a könyvtippet írta Julia Wernitzer ] Összefüggéstelen mondatok járnak-kelnek az utcán. Parti Nagy Lajos ül az üres papír elõtt, ül és hallgatózik. Aztán elcsípi a szófoszlányokat, összeterelgeti õket, tálalja. A papírlap: pálya. Az írás: létezési sport. Tárcaíróként hatvanhatszor futotta be a Magyar Napló hasábjain ezt a pályát 1990 és 1993 között. Ami a mûfajban nehéz: izzadtság nélkül futkározni. A szerzõ olyan könnyedén fut, ahogyan Esterházy Péter a Hitel hasábjain futtatta meg közel azonos idõben tárca-elefántjait. Parti Nagy nem elefántot tûz a tolla hegyére, hanem nárbolyát a gomblyukába. Groteszk hangcédulákat gyárt, a gépelt lapokon a „valóság nevû, megint utazni készülõ nagybátyánk porcikái” jelennek meg. Tényfékészet zajlik, múlt, jelen, jövõ-bemérés. A keletkezõ írások a szerzõ nyelvi leleményének, zsigeri iróniájának virágai. Kifacsarja a monoton hangfüggöny mögül kihallatszó beszédet, a nyelvbotlás vagy elírás nála a helyzet-, jellemkomikum forrása. Az eredmény pedig a stíluszavarból és -keveredésbõl létrejövõ ma nyelve. Sakkfiguraként szóródnak a táblára a szavak, estükben, véletlenül foglalva el helyüket: ebbõl az állásból nyer, hozza ki a döntetlent, vagy legalábbis igyekszik elegánsan mattot kapni a szerzõ úgy, hogy az a bizonyos felvett bokszkesztyû mégis „lehetõleg süljön el”. Elsül. A szemlélõnek csak egy tanács adható: elolvasni a sedobokat, és sokat gondolni Parti Nagy Lajosra!

[ infó ] Nagy, Lajos Parti: Se dobok, se trombiták. Jelenkor, Pécs 1993 .